24 zeneszám, az annyi mint 2 db CD tartalma (kb).
40 millió Forint pedig elég mondjuk 10.000 CD-re.
Vagyis a zenekiadók szerint ennyi a kár amikor valaki megosztott 24 zeneszámot.
Csúfos bukta, mert a hölgynek ki kell fizetnie a pénzt. Mert letöltött (vagyis inkább feltöltött).

Na nézzük is ezt részleteiben.
A hír. Az ítélet (angolul).

Az első izgalmas (és kérdéses) részlet az az, hogy a bíró vajon miért instruálta az esküdteket arra, hogy annyi bizonyíték elég hpogy valaki elérhetővé tette a zeneszámokat, az, hogy valóban letöltötték-e mások, már nem számít. Vagyis egy szemlélető példával mondhatnánk azt is, hogy a tipikus gondolatbüntetttel állunk szemben. Nem kell megtenned, elég ha tisztátlan gondolataid vannak. (aki nem ismeri, annak Orwell:1984).

A második a nem is olyan régen kiszivárgott információ, miszerint a zenekiadóknak ez a perhullám lazán veszteséges. De legalább azokat is elvadítják maguktól akik vásárlóik...

A harmadik egy érdekes kérdés. Vajon miért töltenek le az emberek zenét (filmet, képeket, akármit)? Mert csórók? Mert fukarok? Vagy mert kézenfekvő?
Az első két eset is előfordul, de feltételezem a harmadikat is. Vajon ez esetben a zenekiadók miért nem erőlködnek hogy egy létező igényt kielégítsenek? Hogy az egyébként is elavulni látszó technológiát (CD, DVD, kazetta, akármi) helyettesítsék egy, számukra is olcsóbb technológiával (mp3, digitális lejátszás, stb)? Nos?

Ez olyan mint ha az autó feltalálásakor a parkolókovács beperelné a tulajokat mert azok nem patkoltatnak többé. A helyett hogy képezné magát és autószerelő lehetne (sokkal több pénzért).
Ezernyi okos példát mondhatnék, de igazából csak az jut eszembe hogy szánalmas. Zsírosra keresték magukat, és annyit nem látnak be hogy változni kéne. Nem elébe menni a dolgoknak, csak követni az igényeket. Ennyit. Marketing. Forgot?